Úgy, mint te én is a mélyben élek,
Nincs is más, aki megérthet téged.
Csak szenveded, amit kiróttak rád,
Eltévedsz, de ez nem a te hibád.

Ébredj fel!
Hisz önmagad ásod saját sírod!
Mondd, mondd mitől félsz?

Lelked lángok marják szét,
de egy az út és egy a cél:
Megváltás!
Nincs kegyelem hiába kéred!
Az élet már semmit sem ér,
vesztes harc a holnapért.
Végső tánc!
Megindult a visszaszámlálás.

Nézd meg, hogy mivé lettél,
szégyelled, hogy erre születtél?
Menekülhetsz és elfuthatsz,
De a sorsod elől nem bújhatsz.

Ébredj fel!
Hisz önmagad ásod saját sírod!
Mondd, mondd mitől félsz?
Lelked lángok marják szét,
de egy az út és egy a cél:
Megváltás!
Az élet mit sem ér!

Lelked lángok marják szét,
de egy az út és egy a cél:
Megváltás!
Nincs kegyelem hiába kéred!
Az élet már semmit sem ér,
vesztes harc a holnapért.
Végső tánc!
Megindult a visszaszámlálás.

Nap mint nap élünk a penge élén,
Nem tudhatjuk, mit is hozhat a vég.
Minden nap csak a nagy csodára várunk,
De végül aláhull a test és ránk borul az éj.

Azt mondják, hogy boldogok, akik sírnak,
Ne add hát fel, a kezeid nyújtsd felém.
Mert nincs már mérték, érték, részvét
csak álmodjuk, hogy talán van még egy esély.

Csak próbálod helyrehozni a múltad,
Kapaszkodnál, de mégis lenn maradsz.
Lesz egy nap, mikor rádöbbensz majd,
Hogy sehova sem jutottál,
és neked már ez maradt.

Földre hulltak szárnyaim,
Letépték és börtönbe zártak.
Repülni így nem tudok,
Hogy felhők felett magasban szálljak.
Világ bűne vállam nyomja,
Földre sújtott, de talpra álltam,
Vért izzadtam, továbbléptem,
Feledném a múltat s azt mi fájt.

Nap mint nap élünk a penge élén,
Nem tudhatjuk, mit is hozhat a vég.
Minden nap csak a nagy csodára várunk,
De végül aláhull a test és ránk borul az éj.

Földre hulltak szárnyaim,
Letépték és börtönbe zártak.
Repülni így nem tudok,
Hogy felhők felett magasban szálljak.
Világ bűne vállam nyomja,
Földre sújtott, de talpra álltam,
Vért izzadtam, továbbléptem,
Feledném a múltat s azt mi fájt.

Kevés a szándék és hazug a látszat
Kemény a játék, de szabad a szó?
Kiutat látsz még, kunyhód a várad,
Csodára vársz rég, miért hazug a szó?

Ez a bolygó nem is rossz hely,
Az élet szinte emberhez méltó.
Bőszen áradó közöny tenger,
És néha napján egy-egy jó szó.

Szabadon! Ezt mondták neked!
Fapadon! Mindig lesz helyed!
Szabadon! Ezt mondták neked!

Nem akart semmi mást, csak egy kis életet!
Nem értem, hogy miért lángol a hó!
Egyenes úton járt, nem akart pénzhegyet.
Élete ennyi csak… Eldobható!

Sóher az élet, eladtad szárnyad,
Hátra kell lépned, miért éget a hó?
Lábad a féken, összedől várad,
Élni kell térden, mit ér a szó?

Szabadon! Ezt mondták neked!
Fapadon! Mindig lesz helyed!
Szabadon! Ezt mondták neked!
Fapadon! Mindig lesz helyed!
Mindig lesz helyed!

Nem akart semmi mást, csak egy kis életet!
Nem értem, hogy miért lángol a hó!
Egyenes úton járt, nem akart pénzhegyet.
Élete ennyi csak… Eldobható!

Távoli harangok zúgnak a szélben,
Már nem ígér semmit a holnap, tudom.
Az utolsó hold ez, mit látok az éjben,
Hajnalban leáldoz zord csillagom.

Csak nézem a plafont és fekszem az ágyon,
Most nem hoz álmot a végtelen éj.
Cellám fala az utolsó társam,
A remény most elszáll és vár a kötél.

Szólít egy égi hang, azt súgja:
Csak álmodsz!
Tudom, hogy bűnös vagyok,
De az életünk csak álom.
Könnyeim folynak és most üvöltenék,
De félelem nélkül mondd, hogyan halhatnék?

Eljött a hajnal, nyílik az ajtó,
Értem jönnek, már nyugodt vagyok.
Eltölti lelkem az életnek lángja,
Nyakam hurokban, de nem búsulok.

Hallom az imát, mit a pap mond most értem,
Számára én csak egy bűnös vagyok.
A néma tömegből egy kiáltást hallok:
Veled az Isten! És elindulok.

Megértem most már a létezés titkát.
Áldás az életünk és minden benne jó.
Az igazság fénye most odaát virrad,
S az életünk itt lent csak egy illúzió.

Az akasztófa árnyékában
Bánd meg minden bűnödet,
Tekints rá a szent keresztre
És feloldoz majd Istened.
Végy búcsút az életedtől,
Földi léted elveszett.
Démonok vagy szentek várnak,
Utad végét hol leled?